Úton
Nem szeretek sűrű lépésekkel sietni. Ideges leszek tőle. Már akkor is, ha csak látok ilyen léptű embert. Jobb, ha megnyújtom a lépteim és figyelem, hogy a combomnál, belül, hogy feszül meg az a vastag ín. Persze este, de inkább másnap reggel ennek mindig böjtje van, de az ilyenkor sosem jut eszembe. Ha úgy adódott, hogy azonos ütemben mentem valami körömcipős nővel, megfigyeltem, hogy le tudom addig lassítani a lépéseimet, míg hármat lépve ugyanannyi idő alatt a nő négyet lép. Keringő versus csárdás. És ekkor lassan elhaladok mellette, miközben nézi a balettcipős lépteimet. Talán az apám nevezte így, mert menet közben a sarkam alig ér a talajhoz. Nem egy vagány, laza mozgású a lépésem, de nem is a szokásos, sarokletevős, a nadrágot sárral felcsapó lépések. A felfejlődött négyes sorban, amikor mentünk a sportpályára bemutatni a karikás formagyakorlatot, messziről lehetett látni, hogy hol megyek, az én fejem hullámzott egyedül a kétszáz fős gyerektömegben.
A pék nemrég nyitott, jó a pozsonyi kiflije, a kávéja. Mindig megkérdezik tőlem, hogy tehetnek-e a tejhab tetejére fahéjat. Porcelán bögrében adják ki. Megivósra. Két kifli, egy mákos, egy diós, felváltva harapva, meg a kávé, pont nem jön ki egy ezresből. Nem baj. Az inkább volt baj, hogy amíg odaérek, a pisiszagú utcán girbegurba vonalban lehet csak haladni, utálni való, ha a cipőm talpa érinti a bizonytalan ám jellemzően csorgó alakot mutató elszíneződéseket. Még hét óra sem volt, egy mocsár részeg, így hallottam a Kökiben, egy mocsár részeg férfi feküdt a falnak támaszkodva és alóla folyt ki a vonal, frissen, nem lehetett átlépni, ugrani kellett. Reggel hétkor ugrálni!
Disznótorba mentem, nem vágytam rá, de megszólnak majd, ha nem megyek. Mentem. Elkéstem volna, ha aznapra kell menni, hatkor már ketté van vágva, messze van, oda is kell érni rendben. Alig aludtam valamit, a kávé talán majd ébren tart, négy óra az út, lehet, mégiscsak aludni kellett volna, hamarabb eltelik. Az este kitartott hajnalig, már nem volt értelme lefeküdni. Onnan tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben, mert indulás előtt zuhanyoztam, fogat mostam, majd az iszonyú habzásból kiderült, hogy borotvakrémet kentem a fogkefére. Alig tudtam kiöblíteni. A tucatnyi búzasör okozta kábulatot ez sem enyhítette. És a sör még csak hagyján, de bőven az este dereka után valaki mindig meghülyül és amikor elmegy a mosdóba, visszafelé egy tálca röviddel érkezik, Unicum járja, ott a maradék ész mindig elvész. És persze hogy virtusból valaki megismétli ezt a mutatványt és papírkutya mindenki, aki kimarad. Anyád a papírkutya, sörrel is le vagy maradva, mikor jöttél?!
Egyedül voltam a fülkében, meleg volt, áporodott szag. Ez a kávé... De nem kellett volna! Elemet se vettem, a zenehallgatásnak is lőttek. Mozgó büfé, ilyet se láttam már régen. Isten őrizz, hogy még egy kávét, ezt se kellett volna, alig aludtam valamit, nem, nem kérek. Akkor egy konyakot, az majd altat! Ne mondja már! Pedig igaz. Egy pohár sör is elég, de csak üveggel van. Meg hát reggel sör? Van, aki bírja. Gyuszi például a fél söröket se rest reggelente megtallózni, dehát Gyuszi profi józanodó, a langyos sör után tíz perccel már vigyogova szívja a harmadik cigarettáját, semmi baja, én meg délig fogom a fejem, gyorsabban nem is nézek se jobbra, se balra, mert felrobbannak a szemgolyóim.
Kértem egy fél konyakot, szerencsére jött a kalauz is, hamar kilyukasztotta a jegyem, azzal se lesz gond, ha a büfés nem vert át, simán alszom a végállomásig. Ott a kocsirendezők ébresztettek, már kitolták a vonatot a várakozó vágányra, este megy vissza Pestre, bukdácsoltam a sínek közt, míg elértem a peront és kijutottam az állomás elé. A busz elment, a taxis unott képpel várta, hová kell vinni. Aztán feléledt, mert ki kell menni a faluba, ami nem távolság, hét kilométer, de mégis kint van a város vége táblán túl, nagy fuvar. Előtte még beugrom Annához.