Tizenhét szótag

Marika néni, csókolom. Isten hozott fiam. Nem, a vénember épp az imént ment el, még nyitva van Sanyi. Elküldtem hozzá majorannáért. A hurkába, tudod. Kerülj bentebb, iszol ugye egy kávét? Most vettem le. Lajcsi? Igen, jön reggel ötkor, szétkapjátok, aztán mennie kell. Hárman, persze, a múltkor is annyian voltatok. Majd a zsírt, azt megint rád bíznám, sose égeted le. Megyek, teszek az ólba szalmát, reggelre így nem lesz sáros a lábuk. Kettőt. Persze. Sportmalacok, alig mázsa mindegyik.

Csíp a hideg. A francba! Két malac… Egy is sok, de elmúlik és utána csak megy a rutin. De ha kettő van?! A második végighallgatja az első sikítását és az istennek se lehet kicsalogatni az ólból. Lajcsi meg nem szereti a patronost, mert a múltkor belesült a kezébe, szóval csak ha nagyon muszáj. Késik. Annyi baj legyen, majd hidegen megissza, mink csak igyuk meg fiam, mert még meleg. Persze a hideg kávé szépít, dehát igya meg, aki csúnya! Na, előtte azért ezt még vedd fel. Fogjad csak! Fogópálinka. Majd Marikám visz még ki, ha már megvagytok, csak behozza elébb a tálat. Lajcsikám! Hát megjöttél. Igen, ennyien, tudom, megleszünk, csak menjél, ha menned kell. A kávédat akkor? Jól van, szépít, tudom.

Soha nem álltam a hátsó lábhoz, jóllehet, nem láttam még megsérülni ott senkit, de pont nem az első példája akartam ennek lenni. Lajcsi rutinos volt, hamar beállíttatta a gázt a lavorba, locsolták meleg vízzel. Perzselés közben meg nyilván muszáj rágyújtani, Lajcsi is, Kassai bácsi is. Mindegyik rágyújtott, a gyufát spórolták, mert a perzselővel derekabb volt rákezdeni az ukrán cigire. Én csak gyufával, mert már kellett valami a harmadik pálinka után. A kaparással mondjuk kellett vigyázni, azt is leginkább Kassai bácsival, mert a szúrópálinkát még a perzselő pálinkával is hamar lekövette, aztán a láng néha felpattant. A múltkor is azt hittem, hogy megvakultam, épp csak a sokktól nem fáj. Aztán jól kiderült, hogy csak a szempillám égett össze és ahogy összeragadt, nem nyílt ki a szemem egy pillanatig. Ezek meg röhögtek, meg betöltöttek egy kancsó vizet Kassai bácsi csizmájába hátulról, amíg csinálta szalmából a szappant. Ő mondjuk elnagyolja, Lajcsi szépen megsüti, a zsírhoz mikor felvágják, szépen elválik a bőr. Kefével, igen, nem gyújtok rá a vizes kezemmel, majd reggeli után. Orjára? Nem? Akkor rendesen. Két sódarral? Néggyel. Rendben. Kicsik voltak. Akkor vigyük be, nem kell két ember a féloldalhoz. Jövünk Marika néni, csak mossam meg a kezem. Étvágygerjesztőnek? Amit reggel, igen. Van még abból a hagymás savanyú káposztából? Nem, nem viszek most, majd Erzsi bejön és segít húrolni. Nem kell? Akciós volt a bél, már én nem fáradok ezzel fiam. Akkor majd hurkát is teszek.

Csak dobd le neki, ellesz vele, a többit az üstbe. Süket, mint kutya a disznótorban, akkor ez innen ered. Csak a fogak, istenem, csak azokat ne láttam volna. Valami fogászati esettanulmányban mutattak ehhez két képet, azt a röntgenest a kisgyerekről, akinek két sorban látszott, hogy majd honnan fognak lenőni a tejfogak helyébe, meg az a fénykép, amikor még a szájpadlásban is voltak. Ezektől rémálmaim voltak hetekig és a képet alig tudtam kiűzni, a képtapadásra meg nincs még módszerem, itt meg mindig ráerősített az üstből kidobott állkapocs. Akkor a hurkát? Jól van, nem kellek én már oda, megyek, a zsírt. Sör? Nem bánom. Persze, ráérek holnap is, ha tetszik gondolni, átfőzhetem a szilvalekvárokat.

Akárhogy zuhanyztam, forró víz, kétszer szappan, hajmosásban is a sampon, még másnap is éreztem magamon a szagot. A kézápoló, az se takarta el. Lehet, nem is a kezemen volt már, hanem az orromban, az agyamban, a lelkem is kényszerűen beszívta és mindenről ezt éreztem. Nem, a gitáromhoz ilyen kézzel még nem nyúlhatok hozzá.