Születésnapomra
Bablevest főztem. Hat személyre. Bablevest nem lehet egy személyre főzni és nem lehet hat adagnyit magadra se főzni, mert megunod: a jó bablevesből is megárt a sok. Tehát elképzeltem, hogy nemcsak magamnak főzöm. Így aztán elkészült. Lett, amilyen lett, mások talán dicsérték volna. Egy tállal szedtem, a sorsra bíztam, mi lesz a többivel. Éhes vándor párszor már kopogtatott nálam. Most sem járna rosszul, ha épp erre vetődne egy.
Az őszintét megvallva, nem tegnap, hanem ma van a születésnapom. Ma sem tudni, hogy adminisztrációs hiba történt-e, vagy megfelelni kellett valamilyen, jelen pillanatban már nem ismert szabálynak, ami miatt egy nappal korábbra írták a születésem dátumát, mint amikor valójában megérkeztem. Persze azok a hatvanas évek voltak, amikor még minden megtörténhetett és meg is történt. Ezzel a történettel azonban egyelőre egyedül állok, senkitől még csak hasonlót sem hallottam. Ennélfogva aki lemaradtnak gondolta volna magát a jókívánságok megküldésében, és ma küldött köszöntést, legyen egészen nyugodt, nem késett le. Különben is, nyolcnaposnak mondjuk a szabályt előtte, utána.
Megannyi velem gondolást éltem meg. Fel-felidéztem melléjük élményeket. Ahogy visszagondolok, a rosszak valahogy a háttérben maradtak. Mert voltak olykor rosszak is, és azt kell mondanom – és ebben az érzésben fürdőztem is egy kicsit – hogy még ez sem számít.
Tudtam, hogy a bableves egyedül vár haza. Így adódott. Ő legalább társaságban volt egy kisebb palack rozé pezsgővel, amit ünneplésre szántam. De aztán elkelt a levesem, így a pezsgő is magára maradt. Még most is kibontatlan.