Gézu összes

Amélievel moziba menni? Nem leírható. Amélievel általában együtt lenni? Valahol itt kellene elkezdeni a matematikusok oktatását az imaginárius fogalmára.

A Cinema Paradiso, ahogy Amélie becézi, egy kisvárosi mozi. Hangulatában. Amélie így jellemezte: „Ha egy kortárs belga rendező csak eltüsszenti magát, az egy hét múlva itt már megnézhető.” Szeretett ide járni. A jegyárus például elhitte, hogy van kedvezménykártyája. Volt is, de ha olyan valaki ment vele mozizni, akinek nem volt, akkor a világ pénzéért nem csapta volna be a jegyárust, kikérte a teljesárú jegyeket. Pedig jegyet sem kellett volna vennie sokszor, mert a nézőtérhez vezető úton olykor még jegyellenőr sem volt. Beesve az utcáról fel se tűnt volna, ha valaki nem vesz jegyet. Ennyire kevesen jártak a Cinema Paradisoba.

A moziban egysoros volt a karzat, mint a színházakban, jobb- és baloldalt, szép piros, régi bársonyfotelekkel. Amélie jobb oldalt szokott ülni, a második fotelben. Mindenből a másodikat választotta, vagy ha az a valami, amiből választani kellett, sok volt, akkor a huszonkettediket. A hűtőből is mindig a második mangós üdítőt vette ki, hogy a kupakban lévő üzenetet elolvassa, és néha meg se itta, mert akkor nem tudott utána cérnametéltes levesből jóízű mennyiséget ebédreggelizni.

Gedó először ment moziba Amélievel. A francia filmhez, amit aznap estére kinéztek, az utolsó pillanatban érkeztek, mert közvetlenül a kezdés előtt még be kellett menni a boltba vastagra szeletelt párizsit venni zsömlével és paprikával. Ezek nélkül ugyanis nem teljes a Cinema Paradiso élménye. Só is kellett még, mert az úton levésre használt sótartó a másik táskában maradt. Vagy a másik csomagtartóban. Vagy bárhol máshol, de épp nem volt kéznél. Meg kellett alkudni vékonyra szeletelt párizsival, mert este már nem szeltek fel újat. Cserébe a zsömle még langyos volt. Amélie könyékig túrt a tartóba és onnan emelt ki kettőt. Lehet, a huszonkettedikeket. Mert a zsömlék összesült zsömlesziámiikrek voltak. Aztán tett még két felesleges kört, mire kitalált a boltból, mert egyedül az sem ment. Mindig csak olyanokkal sikerült elsőre kimenni, akiknek ez már rutinból ment. Soha nem figyelt arra, hogy merre van a kijárat, vagy hogy az automata kasszánál hogy kell pénztáros nélkül kijutni. Olykor, mire a fizetéshez ért, már elfogyott egy felmarkolt pogácsa, de veszélyes volt ott májkrémnek vagy savanyú uborkának is lenni, ők sem jutottak volna ki felbontás nélkül a boltból. Egyedül a kisméretű fánk érezhette magát biztonságban, mert azt nem lehetett úgy elfogyasztani, hogy utána be legyenek vallva a pénztárnál.

A nézőtéren oda lehetett ülni, ahová csak tetszett. Amélie megszokott helyén azonban pont az a szőke nő ült, akit még a bejáratnál meglátott és elirigyelte a hajkoronáját. Átmentek a baloldali szárnyra. Összehúztak vigyázva négy fotelt, kettőt szembe, kettőt egymás mellé, lepakolták az ételt, a sót, közben már ment a film. Feliratos. Nézni kellett volna, de Amélie éhes volt, így azonnal elkezdte megcsinálni a szendvicseket. Kettőt Gedónak, kettőt magának. Kézzel széttépte a zsömlét, a paprikából is lehasított hosszabb darabokat. Hét párizsi szelet jutott mindegyikbe. Sózd meg ezt, de brutál módon, nyújtotta Gedó felé a paprikát, majd megkérte, hogy rágja le azokat a darabokat, amik a csuma mellett maradtak, ne vesszenek kárba. A kimaradt paprikákat melléevős paprikáknak nevezte. Ez csak egy, az általa kitalált, máshol nem olvasható szavak tömegéből. A melléevős paprikáknak ott jutott szerep, ha olyan falat jutott volna az ember szájába, amire épp nem esik szendvicsben lévő paprika. A párizsis, paprikás, melléevős paprikás zsömle volt a kedvenc ételük a paprikás krumpli meg a sokcérnametéltes húsleves mellett.

Amélie levetette a zokniját. Átlátszó volt, a sarkán és a lábujjaknál ízlésesen kevésbé átlátszó. Feltűnt, milyen vékony bokája van. Gedónak még a csuklója is vastagabb volt. Közben rágcsálták a szendvicseket. A melléevős paprikákkal. A film meg csak ment, tüntettek benne, sérülések voltak, kórház... Amélie Gedó felé fordult és rágcsálva a párizsis zsömlét, megkérte, hogy szóljon, ha már nincsenek naturális jelenetek a vásznon. Addig ő nem akarja azt nézni.

Furcsa film volt, nagyon. Eleinte még csak-csak olvasták a feliratokat, de rájöttek arra, hogy hiába a sok hosszú dialógus, a mimikákból, a hangsúlyokból és a hangszínekből úgyis tökéletesen érthető volt minden, hogy egyikük sem beszélt franciául. Gedó ráadásul nem is látta a feliratot, mert azt csak a kőkorlát melletti fotelekből lehetett látni. A külső sorból, ahová az egymás mellett ülés végett húzták a fotelt, csak akkor látszott valami, ha jól megnyújtotta a nyakát. De mindez tényleg teljesen érdektelen volt, hiszen ott volt Amélie. Ha valakit a moziban nézni kellett, főleg nyaknyújtogatás nélkül, akkor az ő volt. Bekuporgott a foteljébe egy kicsit aludni. Mozi, vagy nem mozi, aludni ott kell, ahol az ember álmos. A mezítlábát Gedó áttette az ölébe, a tenyerébe fogta a lábujjait és amíg Amélie aludt, nem engedte el. Húsz perc, nem sok, addig tartott a szieszta. Ez alatt csak őt nézte. A film legizgalmasabb húsz perce volt.