Gézu összes

A Szeretetet meghatározni nehéz. Bármihez is hasonlítani nehéz. A napfényhez gondoltam először, aztán valahogy egy óceán jutott eszembe. Az, amiben mi is benne vagyunk, a levegő óceánja. Ami ott van velünk minden pillanatban. Igazából fel sem fogod, hogy ott van, csak élsz benne, élsz általa, természetes, hogy van, kell, hogy legyen.

Kell, hogy legyen szeretet, legyen az bármi. Különben nem létezünk. Ha ismernek, elfogadnak, tisztelnek, de nem szeretnek bennünket, már halottak vagyunk, csak még nem tudjuk. És halottak vagyunk akkor is, ha nem szeretünk.

Azt gondolod, szeretsz valakit? Ajánlok egy kísérletet, visszatérő gondolataim egyike. Hátha közelebb visz a válaszodhoz. Nos... Ott állsz a téren és látod, hogy akit szeretsz, akiről azt gondolod, hogy szereted, most elveszejtik. Elveszejtik a testét, a lelkét, mindenét, hacsak valaki azt nem mondja a térről, hogy szereti őt, minden feltétel és viszonzás elvárása nélkül. Szereted őt úgy, hogy ha azt kérdezik tőled, ő vagy te, akkor gondolkodás nélkül azt mondod, inkább te? Nem mérlegelsz, nem gondolkodol, hanem felállsz, és azt mondod, igen, én vagyok az az ember, jöhet bármi. Szereted annyira? Adódik azonnal a kérdés: lehet csak úgy tessék-lássék módjára is valakit szeretni? Lehet tehát magadat becsapva azt mondani, hogy szeretsz valakit, ha nem szereted feltételek nélkül?

Félek attól, hogy bárkit szeressek. Megismerni, megszeretni, évek sem elegek, évtizedek sem. Mire elérném a feltétel és elvárások nélküli állapotot, véget ér az életem. Mert szeretni nem úgy kell, mint ahogy fellángol a gyufa, vagy ahogy megfesti egy máglya az eget. Szeretni úgy kell, ahogy izzik a Nap. Örökösen, feltétel és megszakítás nélkül. Így kell szeretni. Hogy beívódjon minden ízbe, porcikába. Azt érezzék, hogy már nem tudják tovább befogadni, kicsordulnak tőle, de az érzet nem lankad, nem szünetel. De hogy mégis úgy érezzék, elvesznek, ha ezt a valamit nem kapják meg minden pillanatban.

Félek attól, hogy bárki szeressen. Nem érek annyit, ahogy a szeretetet elképzelem és azt felém irányulva érezzem. Nem tettem senkiért annyit, hogy felálljon értem a téren.

Szerettem a kutyámat. Együtt voltunk tíz éven keresztül, szinte minden nap. Hang nélkül is értettük egymást, a kisfiam szentül hitte, hogy tudok vele beszélni. Beteg lett, kórházba került, súlyos dolgokat kellett megélnünk. Vasárnapi ebédhez indultam, de előtte elmentem a kórházba, sokadjára, meglátogatni. Biztattak azzal, hogy jók a kilátások – de később kiderült, hogy csak nyugtattak ezzel – de már nem intenzív ellátásban találtam. Nem evett, panaszolták, de te, a gazdi, talán segíthetsz rajta. Tőlem sem fogadott el ételt, de szemkontaktusban voltunk, figyelt. Gyenge volt, de a hangomra fel-felemelte a fejét. Bíztattam, simogattam, átöleltem, amennyire csak a rácsok engedték. Levettem az ingemet és odaadtam neki, hogy ha más nem is, a gazdi illata ott maradjon, megnyugtatásképpen. Búcsú simogatást nyomtam a fejére és indultam a dolgomra. Visszanézve az ajtóból azt láttam, hogy jobban felemelte a fejét, s mintha kérte volna, hogy ne menjek még. Visszamentem. Beszélgettünk még egy ideig, aztán újból útnak indultam. Nem tudtam ismét kimenni az ajtón úgy, hogy ne nézzek vissza rá. Hasonló kép fogadott, mint korábban, emelt fejjel nézett utánam. Megint visszamentem. Hosszabban elidőztem, ismét próbáltam etetni, simogattam. Hittem, hogy jobban lesz. Vártuk haza, a barátommal ápolós fekhelyet építettünk, a kisfiam új játékokat vásárolt neki. Nehéz szívvel, igazán erőt véve magamon, eljöttem. Másnapra új látogatást, esetleg hazabocsátást is terveztem, a helyzethez képest derűlátóan távoztam. Soha többé nem találkoztunk. Ő is szeretett. Érezte, tudta, megpróbálta elmondani, hogy utoljára találkozunk, csak nem értettem meg. Férfiemberként is keservesen megsirattam, most is küszködöm, ahogy visszaemlékszem rá... Először úgy sirattam, mint társat, barátot, családtagot, ám rá kellett jönnöm arra, hogy ez a kapcsolat sokkal több volt, mint barátság. Egy őszinte, határtalan szeretetet vesztettem el. Egy igazit. Feltételek nélkülit.

A szeretet: szolgálat. Nincs rá kényszer, szívből jön, nem gondolkodunk rajta, ahogy a levegővételen sem. Ha igazán szeretsz, nehezen fogod tudni azt befogadni. Nehezen, mert te az odaadásban élsz. Ahogy a szerencsétlen szegény ember sem tud mit kezdeni egy nagy nyereménnyel. Készülni kellett volna erre, tanulni kellett volna a szeretet befogadását, vagy valahogy egyszerre megélni a szeretést és a szeretettnek levést. De mikor találkozik egymással két Nap?