Retúrjegy
Az út a munkahelyemre harminchét perc. Onnan tudom, mert a U2 koncert épp befejeződött, mikor beléptem a céghez. Vonattal szerettem menni. A vonatozás azt jelentette, hogy utazom. Villamossal csak munkába jár az ember, de a vonat, az mindig másképp vitt valahová.
Esetemben néha a villamos is más volt. Előfordult, hogy sehová nem vitt, mert csak felszálltam rá és mentem egy teljes kört, miközben néztem az embereket. Nem hallgattam a U2 koncertet, mert az egyetlen olyan körjárat, amiről nem kellett leszállni, negyvenöt percig tartott és nem lehet negyvenöt percből harminchetet koncerttel tölteni, a többiben meg hallgatni kukán, vagy belekezdeni másba. Kártyáztunk egész éjjel. Ilyenkor a hangszálaim mindig lelazulnak és pár óráig egy oktávval mélyebb a hangom. Reggel Érsekújvárra akartam utazni. Csak kitaláltam, hogy oda menni jó lehet, meg a neve is milyen szép, fogalmam sem volt, mi van Érsekújváron, meg hogy pontosan merre is van. Olyan neve van, ami nem lehet messze Pestről. Elmegyek, a restiben megiszom egy kávét, aztán ha van vonat, hazajövök, ha nincs, sétálok addig, amíg lesz. Hétfő volt, de nem munkába menős. Érsekújvárra menős volt. Oda indultam el otthonról.
Előre tudtam, hogy a pénztárnál az "Érsekújvárra kérek egy teljesárút" hogy fog hangzani és direkt nem kérek majd retúrjegyet, mert akkor Érsekújváron is kérhetek egy oktávval mélyebb hangon egy teljesárút Budapestre.
Felszálltam a Nyugatiba menő járatra, leültem. Két ülés között ekkor pillantottam meg Jét. Magamban neveztem el Jének. Korábban szintén a vonaton ismerkedtem meg egy Jével, akinek nem kértem el a számát mielőtt leszálltunk és utána hetekbe telt, mire végigjártam az orvosegyetemeket, ahol nagy nehezen sikerült rávennem egy titkárt, hogy mondja meg, melyik kollégiumban lakik. Jét egy mozi meg színház után valahogy elvesztettem, nem emlékszem már, hogy miért, és valahogy tudtam, hogy a második Jé is csakis Jé lehet, és azt is tudtam, hogy nem lesz több Jé a vonaton soha. Így aztán próbáltam megszerezni a pillantását. Nem sikerült. Annyit láttam belőle, hogy a fehér pulcsija nincs rajta, csak ráterül a vállára, a fekete haja így kontrasztosabban rajzolja meg annak ívét. Erőlködtem még egy darabig a nézéssel, de nem pillantott felém, elengedtem. Kifelé bámultam. Feltűnt, hogy az ablak tükröződik és kissé előbbre nézve látom az átellenben a másik ablak mellett ülő Jét. A képe ugyan nem éles, meg hát nem is az igazi, de egy semmi Jéségtől mégis több. Kitaláltam, melyik peronon fog leszállni és arra vettem az irányt. Ahogy megállni készült a vonat, eszembe jutott, hogy nekem kellene kinyitni az ajtót, mégsem illendő hagynom, hogy bekoszolja a kezét, meg ki tudja, milyen nehezen nyílik ki. Kinyitom, mondta Jének, aki hátrébb lépett. Nem tudom, mondta-e, hogy köszönöm, mert lélekben már lent álltam, hogy majd lesegítem a vonatról és alig vártam, hogy az megálljon. Kinyitottam az ajtót, majd visszanéztem, hogy jön-e. De nem jött. Eh, mondom, biztosan emlékszik, hogy a résben összetalálkozott a tekintetünk és nem akarta a történetünket tovább folytatni, de aztán megjelent. Felnyújtottam a kezemet. Tapasztalatom szerint még a vénasszonyok se sűrűn fogadják el ezt, inkább le-leinognak a vonatról a műbőr táskájukkal. De Jé megfogta, érezhetően támaszkodott rá, a másik kezével még csak véletlenül sem érintette a tapadt kosztól sárgálló kapaszkodót. Köszönöm, ezt biztosan mondta, és csak ezt, tisztán emlékeztem rá. Nem siettem, de nagyobb tempóban kellett volna utána mennem, hogy az arcát megnézhessem, így csak azt láttam, hogy a fehér pulcsi takarja a másik vállát is és hogy Jé fekete haja hogyan keretezi mindezeket. A táskám fülét érintve is ott volt még a kezének melege, a pénztárig éreztem.
Érsekújvárra kértem jegyet, egy oktávval mélyebb hangon. A vasutas közölte, ő nem tud oda jegyet adni. Nemzetközi? Hát hol van ez az Érsekújvár? Mindegy. Velencére kértem egy retúrt. Mert azt is jó volt kimondani. Kimentem a villamoshoz és elindítottam a U2 koncertet.